2017. július 7., péntek

Várdotfalvi mit szólna?*

… ha nem lenne az iskola a társadalom elesne és buta emberek maradnánk. A diákokban mégis ott motoszkál az az érzés, hogy ez az egész felesleges, mert az iskola miatt már megint nem lesz idő semmire. Hogy mire gondolok? Arra, hogy iskolaidőben az órákra való minimális felkészülés mellett sem lehet annyit olvasni, amennyit szeretnénk, nincs elég idő naplóírásra és ráérős baráti, családi beszélgetésekre, lopni kell az időt színházra, mozira, színjátszó körre, kirándulásra, de még az alvásra is. Vagyis az iskola mindent elvesz tőlünk, amit igazán szeretünk, mindezek mellett ott vannak a vizsgák az eredmények, a szidalmazások és a megfelelni vágyás.




Az iskolai és az otthoni énünk között, óriási külömbség van. Vallja ezt minden diák, aki nyitott szemmel sétál az iskola folyósóján. Az iskolákra úgy tekintünk, mint a közoktatási rendszer részeként működő intézményekre, melyek fő célja a szocializáció, a nevelés, a hagyomány fenttartása és az olyan társadalmi egyének kikupálása, akik majd a tanult iskolai módszerekkel megváltják a világot, a tanárok reményei szerint. Az iskolák nagyon bonyolult társadalmi, gazdasági, kulturális környezetben működnek, így belső életük összetett világa nehezen mutatható be, én mégis megpróbálkozom vele. Az utóbbi nézetet erősíti az is, hogy az iskolák sajátosságainak csak egy része látható kívülállóként. Rejtett világáról, az iskolán belüli kapcsolatokról, az iskolákban tevékenykedők nézeteiről, értékeiről, attitűdjeiről kevés információval rendelkezem, még úgyis, hogy én is egy megfigyelő vagyok a gimnáziumom mindennapjaiban.

Iskolaethosz (az iskolára jellemző egyéni arculat, az intézményi atmoszféra).

Régi omladozó épület, a 16. század végén a tudományok művelését és kegyesség gyakorlását hirdető jezsuiták alapították. Namármost, ez meglátszik a mostani helyzetén is. Katolikus iskola, sznob emberekkel, beképzelt, menő tanárokkal, akik csak azon ügyködnek, hogy az iskola jó híre megmaradjon, ne romoljon az arány, ugyanis mindenki tudja, hogy az a diák aki a itt végez biztos okos, illedelmes és hetes fölötti átlaggal sikerül az érettségije. A legnagyobb baj ezzel, hogy ez a mindenki csak a tanárainkat foglalja magába és ők is csak azért gondolják így, mert szerintük az ő órájuk a legjobb óra a világon és a legkönnyebb tantárgyuk is nekik van. De várjunk, ha minden tanár így gondolkodik, nem-e lesz egy bizonyos szinten rivalizálás a tanárok körében is? Dehogynem és hogyne lenne a diákok között is ha azok az emberek akik példát mutatnak nekünk is ugyanazt csinálják...

Az osztályok közötti szelekció, ezekben az esetekben, az iskola a „jobb képességű” és a „rosszabb képességű” gyermekeket külön osztályba csoportosítja. Megkülönböztetnek, mert más osztályba jársz, előítéletesek, mert te jobb vagy náluk, más a színed és ezt a diákok egymással szemben nem tolerálják, mert a tanároktól sem azt látják.

Az iskola tanít, az iskola nevel -  szokták mondani. De nem az iskola teszi ezeket, hanem a tanár, akinek reggel hét órakor süt az arcáról az a bizonyos „és már kivagyok a héttől, pedig ez még csak a hétfő”, vagy a „ most jöttem, de már mennék” érzés. Ül a diák, figyel, de nem köti le, maximum a régi csövekben átfolyó víz hangja, és a leghátsó padsorban ülő fiúk, akiket a tanárok nagyrészt a jövő hulladékainak tekintenek, akik valamilyen oknál fogva „de jól fognak keresni a semmittevéssel is”. Fuldoklásba kitörő nevetésük számomra a legszebb hang, amit a hajnali órákban hallhatok, büszkén hátrafordulok és nézem a barátaimat. De mit röhögnek a fiúk? Általában az elalvás miatt elkéső osztálytársakat, kiknek a hajuk mindig szénakazal a reggeli futástól és mosdatlanul csöppennek be az óra közepére. Az ilyent mindig üdvrivalgás fogadja, és ami számomra fel nem fogható, hogy mindig ugyanaz a néhány lány késik, aki az osztályunkban a "hagyma" szerepet kapta. Mit is jelenthet ez a kifejezés? Itt lép be az „ajtón” a megkülönböztetés, a hierarchia. A hagymák azok a lányok akik, nem túl szépek, a csúnyácskák, akik rossz csillagzat alatt születtek, akik nem örököltek elég természetes szépséget és akik egy kicsit butácskább kategóriába tartoznak – vallják ezt a hímnemű egyedek az iskolánkban. Ők azok a lányok, akik mindig hibásak, akiket a tanár három és fél év után megkérdez, hogy ők mióta járnak ebbe az osztályba, akik mindig valahogy átcsusszannak a félévek végén és akiket sehol senki nem lát az iskolán kívül.

Mint minden negatív dolognak, ennek is van egy pozitív része, nem is annyira pozitív, nevezzük inkább ellentétnek - itt jönnek képbe a menők, akiket mindenki ismer, akiktől mindenki megkérdezi, hogy hogy vannak, akiket előre engednek a büfében, akiknek kinyitják az ajtót, és akikkel jó együtt bandázni, mert így mi is menők lehetünk a saját évfolyamunkban.

Az iskolai hierarchiák legnagyobb befolyásolója a családi háttér, a kinézet és az év. Ha ez a három passzol az életedben, biztos te leszel az a szereplő akit mindenki irigyel, egy tipikus amerikai „High School” filmben, ahol a legszebb srác kegyeiért harcol egy csúnyácska és a suli legmenőbb lánya. Ha végzős vagy és szép, s az Audid parkol az iskola előtt, minden nap új Obag-el érkezel és nagy a szád, akkor biztosan te vagy a menő, akit mindenki istenít és kedvel, és akinek mindenki a barátja akar lenni, de nem lehet mert csak ugyanolyan rangú barátai lehetnek akikkel egy falkába jár, és ők a divatjelenségek legnagyobb hordozói az iskolában. A vírusnak a magja, a gyökere és ezáltal az iskola legnagyobb gyökerei, azokkal a fiú társaikkal együtt, akikkel csoportosan nézik le azokat, akik a létrán valahol középen, vagy kicsit lennebb állnak. Térjünk vissza az amerikai filmekhez. Miért is győz általában a csúnyácska? Mindig megjelenik egy lány, aki megzavarja a menők mustráit és innen adódik a rivalizálás, a versengés, a jó még jobb akar lenni és az egész olyan kezd lenni, mint Hamupipőke harca a mostoha nővéreivel. A rivalizáláson és a versengésen túl ez akár erőszakot is eredményezhet. „Az elítélsz, mert nem ismersz... –én meg jól megütlek, mert olyan kedvem van...” között sok különbség nincs. Az ember ilyenkor azt hinné, hogy a fizikai bántalmazás tiltott dolog az iskolában. De ugyan már miért ne üthetne meg akárki akárkit? A tanárokat nem érdekli, csak az, hogy a megrázó szünet után te fel legyél készülve testileg, lelkileg az ő órájára. Innen ered az az óriási hiba, hogy ha nincs következménye a dolgoknak akkor ebben az esetben a diák azt hiszi, hogy máskor is meg ismételheti és ez meg is történik. Erőfitogtatás. Az ebből adódó vereség akár depresszióba is küldheti a lent maradtat és ilyenkor a külső szemlélőknek is megadatik a kinevetés, csúfolás lehetősége. A versengés, a divat, pont úgy, mint a barátok, a lenézés, a kicsúfolás és az első szerelemi csalódás, mind-mind az iskolához köthetők. A külső megfigyelők, mint a járókelők, a más iskolákban tanító tanárok, a szülők azt hihetik, hogy valójában minden rendben van. Azt hiszik, hogy a középiskolák mindennapi életében történő problémák minket nem érintenek, mert akkoriban őket sem érintették. Namármost azóta eltelt húsz-harminc év, változott az értékrend, változott a divat, változtak az elvárások. A diákok butábbak és erkölcstelenebbek lettek. Ma már nem ciki, ha az egyenruha szoknyádból kint van a feneked, ha szerelmes vagy az egyik tanárodba, vagy ha csúnyán beszélnek veled egy egész osztály előtt, de az ciki ha a szüleid nem engednek el szórakozni, ha nem lógsz el az osztállyal és ott maradsz egyedül, vagy ha érdekel, hogy mi lesz veled érettségi után. Annyi befolyásoló tényező van, ami miatt az iskola nem egyéniségeket nevel, hanem megfelelni vágyó, bekattant embereket. Felelj meg a tanároknak, felelj meg a szüleidnek, a barátaidnak és közben légy te a legmenőbb az iskolában, hogy ne bántson még más is a megkülönböztetéssel! Nem értünk rá tanulni mert mindig tanítottak. A középiskolát foglalja magába ez a kis mondat, hiába, hogy a fent említett problémák mindig ott lesznek a diákok életében. Lesz aki belerokkan és lesz aki akadályok nélkül kijárja a négy évet.

Mégis,  ha nem lenne az iskola a társadalom elesne és buta emberek maradnánk. A diákokban mégis ott motoszkál az az érzés, hogy ez az egész felesleges, mert az iskola miatt már megint nem lesz idő semmire. Hogy mire gondolok? Arra, hogy iskolaidőben az órákra való minimális felkészülés mellett sem lehet annyit olvasni, amennyit szeretnénk, nincs elég idő naplóírásra és ráérős baráti, családi beszélgetésekre, lopni kell az időt színházra, mozira, színjátszó körre, kirándulásra, de még az alvásra is. Vagyis az iskola mindent elvesz tőlünk, amit igazán szeretünk, mindezek mellett ott vannak a vizsgák az eredmények, a szidalmazások és a megfelelni vágyás.

Szerintem a közoktatás minősége egyaránt függ attól, hogy mennyire eredményes, méltányos vagy hatékony. A diákoknak alig két órájuk van napjában magukra, az iskolában eltöltött (jó esetben csak) nyolc óra fele nagyjából unatkozással telik el. A diák kényszert érez, hogy megfeleljen a környezetének. Ha azt mondom, a diák nem szorgalmas, valójában azt állítom, nem motivált. Az tudja, hogy milyenek ezek a problémák akik átélik és azok mi, a mai diákok vagyunk.

* Várdotfalvi Venczel József írói álneve.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése