2017. július 7., péntek

Társadalom, igazságosság és igazságtalanság az iskolai környezetben

Az iskolai ballagásokon és évzáró ünnepségeken közhelyes, mégis sokszor említett gondolat, hogy az iskolai élményeink lesznek a legkedvesebb emlékeink a jövőben. De sajnos nem a fiatalság üdesége és szépsége teszi olyan fontossá ezt a kort: tulajdonképpen kemény tanulságokkal és sokoldalú tapasztalatokkal kellene hogy felkészítsen a gyermekkor és serdülőkor a társadalom és a világ próbatételeire. Persze, ez a folyamat lehet izgalmas, időnként lehet kellemes, és közben boldoggá is tehet. Sajnos, sokak iskolai évei mégsem ilyen csodálatosak: a félelem, szorongás és erőszak az egyetlen tanára rengeteg diáknak. 

Ez sokszor az egyén jövőjét végérvényesen megpecsételi, és katasztrófával is végződhet: az ehhez kapcsolódó érzéseket és élményeket a legprecízebben és leglátványosabban az irodalom mutatja be, így nagyrészt irodalmi műveket használok majd forrásként különféle emlékezéseken és tapasztalatokon kívül. Az iskolára mint társadalmi alegységre fogok tekinteni, és minthogy a legmegfoghatóbb tapasztalatokat fogom tárgyalni, mellőzöm az iskola alapfunkciójának, az elméleti és szaktantárgyak tanításának kifejtését.

„Mindenki szabadon cselekedhet, ha ezzel nem sérti mások jogát”, mondja ki a liberalizmus egyik alapelve. Talán több okból is utópisztikus ez a kijelentés, de az iskola szintjén mindenképpen megbukik. Alapvetően érvényesül az, hogy akinek nagyobb presztízse, ereje van, az többet tehet meg, ráadásul semmibe véve mások jogait. De előbb ezeknek a „mikrotársadalmaknak” a felépítését kell megvizsgálni: hogy néz ki a hierarchia a diákok körében? Elvileg és többé-kevésbé gyakorlatilag is a tanárok vannak a legmagasabb szinten az iskola rendszerében: általánosan nekik van a legerősebb döntéshozói (így elméletileg igazsághozói) erejük, és „érinthetetlenek” a diákok által. Mégis, az egész jelenség felügyeletében és irányításában nekik van a legkevesebb (vagy legszimbolikusabb) hatalmuk. Ritka az olyan tanár, aki valóban belát a fiatalok kapcsolatrendszere mögé, és tud is jobbára változtatni lényeges dolgokat (mégsincs tanárok nélkül iskola, de erről még beszélek). Fontosságuk csökken középiskolai szinten, ahogy a diákok idősebbek és érettebbek lesznek, és egyes tanárok lényege teljesen eltűnik szemükben, vagy csak egyszerűen arra korlátozódik, hogy átsegítse a tanulót az érettségi vizsgán. Hogy a tanárok után miként következik a rangsor, az már egy sokkal nehezebb kérdés.

Ha teljesen eltűnnének az etikai szabályok (bár ez gyakorlatilag lehetetlen), kis társadalmunk nagyon hasonlítana arra a világra, amelyet Anthony Burgess képzelt el Gépnarancs című művében: a 15 éves Alex három csatlósával együtt éjjelente körbejárja a várost, és élvezetből követnek el brutális bűntényeket: félholtra vernek egy akadémikust, megölnek egy hajléktalant, és így tovább. Közben, persze, közöttük is kialakulnak ellentétek, és versengenek, hogy ki képes vezetni a „bandát”. Ha összeakadnak más hozzájuk hasonló csoportokkal, kialakul a dominanciaharc. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy szabályok nélkül rövid idő alatt is ilyen káosz alakulhat ki egy iskolában. Ebben az esetben szinte teljes mértékben az erő és az ösztön határozza meg a társadalmi hierarchiát. És ez egy nagyon fontos jellemzője a tárgyalt iskolai környezetnek, mert a gyerekek és tinédzserek szintjén erősen érvényesül az ösztön hatalma az egyén fölött. Gondoljunk csak Golding remekművére, A legyek urára, ahol a civilizált, úri környezetből kikerült gyerekek felnőtt hiányában (ezért annyira lényegesek a tanárok!) a kegyetlenség és megfélemlítés áldozataivá válnak. A szigetre került diákok eleinte a racionális, józan vezető egyéniséget, Ralphot követik, de hamarosan átállnak a vad és erőszakos Jack pártjára, aki a vadászatokat vezeti, és ételt tud adni a követőinek. Az ellenszegülőket keményen megbünteti, a leggyengébb, legkövérebb gyereket (aki végig Ralph védelmét élvezte) pedig megöli. Ralph maga csak az utolsó pillanatban menekül meg, amikor egy tengerésztiszt és egy mentőegység értük jön.
Pedig amíg maradt volna étel és víz a szigeten, működött volna a rendszer! Nem ritka, hogy az iskolákban is az erősebbek, „ösztönösebbek” hatalommal rendelkeznek a gyengébbek fölött, még ha azok okosabbak is, „behódolásra” kényszerítve őket. Ez annyit jelent, hogy ezek a „gyengébb” egyének úgymond adót kell hogy fizessenek a vezetőnek, ami lehet uzsonna, pénz, vagy éppen valami piszkos munka elvégzése. Mégis, a tanárok után azok a diákvezetők következnek a rangsorban, akik egyszerre intelligensek, ravaszak, és nagyon jó meggyőzőerővel rendelkeznek (ezek általában a diákszervezetekben is tevékenykedő diákok). Ezután pedig lényeges, hogy mennyire erős iskoláról beszélünk: közrejátszik itt az, hogy milyen módon nevelték szüleik a diákokat, milyen értelmi képességeik vannak, de a rangos iskolákban az elméleti versenyeken jó eredményeket elérők következnek a hierarchiában, a gyengébb iskolákban pedig a „kemény”, erőszakos személyiségek.  Az elit iskolákban csandalának (a hindu törvények szerint a legalacsonyabb kaszt) minősülnek az „izomagyúak”, akik meggondolás nélkül cselekednek, az alacsonyabb rangú intézményekben pedig egyenesen páriák azok, akik a tudásukkal akarnak érvényesülni. Valóban, jól jellemzi a kasztrendszer az iskolák társadalmát, hisz nagyon sok esetben a diákok nem tudnak arról, hogy olyanok, amilyenek.
És fenn tud maradni ilyen körülmények között az igazságosság? Hány gyereket, serdülőt, fiatalt megaláznak, esetleg megvernek természete miatt (de ne higgyük, hogy a „szívatásnak” nincs jól kialakított metodológiája az iskolákban, ráadásul a szavak is többet árthatnak, mint egy pofon), látszólag ok nélkül. Még elkeserítőbb az, hogy az igazságtalanságok áldozatai lelkileg eltorzulnak, és képességeiktől függően tönkretehetik  környezetüket és akár tragédiát is okozhatnak. Ezért történik egyre többször (bár ez a rossz fegyverellenőrzési törvényeknek is a hibája), hogy egy diák bemegy az iskolájába és lemészárol tucatnyi fiatalt. Vagy ugyanezekből az emberekből később terroristák is lehetnek, de ez egy nagyon tág téma, amivel most nincs módom foglalkozni.
Érdekes példa erre Kun Béla, az 1919-es Tanácsköztársaság és vörös terror vezetője, akiről mint diákról, Kós Károly így vélekedett: „Okos, szorgalmas, de rettentően pökhendi (...) fiú volt, osztálytársai átlag minden héten kegyetlenül elverték, de nem használt. Tanárai sem szerették a kolozsvári református Főgimnáziumban, mert konfidens (bizalmaskodó, szemtelen) volt...” (Kós Károly: Hármaskönyv, Bukarest, 1969, 222 p.) Tehát lehetett eszes, okos, szorgalmas, mert nagyképűségéért hetente „kegyetlenül elverték”. Persze, elmondható, hogy később sikkasztóvá és tolvajjá vált (Kós Károly egyik Móricz-illusztrációját is ellopta), és Magyarországot tönkretette a világháború után, de vajon nem az iskolai évei okozták az egészet? Így válik egy pszichológiai probléma társadalmi katasztrófává, és így bukik el csúfosan a megszokott iskolai közösség.

A politikai rendszerek kicsinyített képe észrevehető az iskolákban, és itt vélhetjük felfedezni az egyik legfontosabb összeköttetést a hierarchia és a diákok jövője között. Kun Béla egy átlagos iskola diákja volt, és az elmondottak alapján (kasztok jelenléte, előítéletek, egyéncentrikusság) leginkább egy erős jobboldali rendszer jellemző az átlagos iskolákra. A leendő népbiztos egy ilyen „jobboldali” rendszer áldozatának nevezhető, és talán nem véletlen, hogy a bosszúvágy vezette a szélsőbal irányába, ahol mindenki egyenlő (csak, nyilván, Orwell szavaival, egyesek egyenlőbbek másoknál). Legtöbbször az is csalódik, aki a haszonélvezője volt az iskolai társadalomnak, mert a társaiban kialakul az öntudat, ő pedig egyedül marad. Fontos elem az öntudat, mert a legstabilabb és legerősebb rendszer a köztársaság, a res publica teljes egészében rajta alapszik. És minél hamarabb kialakul valakiben a demokratikus értékek iránti tisztelet, és minél hamarabb megérti a liberális (a szó eredeti értelmében) értékeket, annál hamarabb megszabadulhat az iskolai hierarchia láncaitól, és annál jobban megértheti a valós életben történő jelenségeket. Mert nem más ez a vezetőkkel, csatlósokkal, alárendeltekkel teli rendszer, mint egy börtön az egyén tapasztalati világa számára.


És végül felvetülhet a kérdés, hogy lehet-e jobb ennél? Változhat-e az oktatás, hogy igazságosabb legyen mindenki számára? Sokan pártolják a finn oktatási modell bevezetését, vagy valamilyen alternatív nyugati rendszer honosítását, de ez nem működne, ezek „tartalom nélküli formák” lennének, ahogyan Titu Maiorescu leírta. Így hát azon kívül, hogy könnyítjük a diákok dolgát (vagy éppenséggel nehezítjük), és hatékonyabban tanítjuk őket, újítjuk a rendszert, egyetlen dologgal lehet kiirtani az iskolai társadalom gyermekbetegségeit: a közöny kiirtásával a gyermekekből, fiatalokból, tanárokból és takarítókból egyaránt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése