Művészettől kultúráig, kultúrától társadalomig

Recenzió az Erdélyi Társadalom 2011-es összevont lapszámáról

Blénesi Enikő 

A kultúra meghatározása mindig is problematikus téma volt a társadalomtudósok számára. Még inkább akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az átlagember kultúradefiníciója tulajdonképpen azoknak a szellemi és tárgyi javaknak a körére terjed ki, amelyeket a klasszikus magaskultúra kifejezéssel nevezhetünk meg. Az Erdélyi Társadalom most megjelent (bár 2011-es dátumozású) száma arra tesz kísérletet, hogy összeegyeztesse a társadalomtudósok bármely közösségi megnyilvánulásra alkalmazható kultúrafogalmát mindazzal, amit a közember kultúrának nevez, vagy, ha úgy tetszik, azokkal a megnyilvánulásokkal, amelyek a művészet elnevezést viselik. A kötetben helyet kapott kilenc tanulmány és hét recenzió, amelyek ehhez a témához kapcsolódnak.


Elsőként Marius Lazăr írását olvashatjuk, melynek megközelítése teljes egészében szociológiai: a román társadalom kulturális rétegződését elemzi. A szerző kilenc típust különít el, amelyekre különféle életstílus és kulturális fogyasztás jellemző, de mindegyik kategória esetén meghatározhatóak azok a szocio-demográfiai jellemzők is, amelyek sok esetben együtt járnak az adott ízlésvilággal. Ilyen kategória például az etnocentrikus tradicionalista fogyasztói típus vagy az ifjúkori hedonista kultúra.

A második tanulmány Szakáts István tollából származik, aki már az elején a művészet és a kultúra definícióival indít: "művészet az, amit a művészvilág annak ítél meg", a kultúra pedig egy ennél szélesebb körben elismert képződmény. A tanulmány tulajdonképpen egy ötlet, egy felvetés, amelynek tárgya egy olyan közösségi portál létrehozása, amely egyaránt segíti az új kapcsolatok kialakítását, valamint a közösségek kapcsolattartását is. Szakáts István a Twitter, valamint a Facebook előnyeit egyesítené ezen a közösségi oldalon: a Twitter típusú portálok ugyanis a bridging-típusú kötődések létrehozását támogatják, ahol heterofil megnyilvánulások kerülhetnek előtérbe, ezzel szemben a Facebook a bonding-típusú kapcsolatokat részesíti előnyben, azaz a már kialakult, mélyebb viszonyokat segíti.

T. Szabó Levente, illetve Labancz Eszter Szidónia tanulmánya kultúrtörténeti jelentőséggel bír: az első a magyar szerzői jogi törvény kezdeteit, a második pedig Aczél György szabad(abb) kultúrpolitikáját elemzi. Mindkét írás gondolata aktuális: a szerzői jog kritikus kérdései és a kultúra alávetettsége a politikai viszonyoknak ma is a közvéleményben jelen lévő témák. T. Szabó Levente írásában kimutatja, hogy az elemzett törvényjavaslat a kor szellemének romantikus légkörét tükrözi, amely a magyar szerzőt mint a támadásoknak kitett egyént védi, viszont nem számol más tényezőkkel, többek közt a gyűjtők, kiadók jogaival. A tanulmány erőssége, hogy a problémát tágabb kontextusban elemzi, amely rámutat arra, hogy milyen kérdések merülhetnek fel a szerzői jogi kérdés kapcsán. A másik történeti jellegű tanulmány – Labancz Eszter Szidónia írása – a műalkotások cenzúrájának ideológiai megalapozottságát mutatja be: a korlátozásokat úgy jelenítették meg, mint amelyek az alkotás létét segítik elő, mivel a rendszer ideológiája szerint minden mű elsődleges célja a szocializmus építése; ugyanakkor az egyértelmű tiltás mellett már teret kap ekkor a diskurzivitás is.

A következő tanulmány a múzeumok szerepének megváltozását tárgyalja, szerzője Czékmány Anna, az írás pedig Deleuze és Bourdieu elméleteire támaszkodik. Azokra a kérdésekre kapunk itt választ, hogy a gyűjtés helyét hogyan és miért vette át a tárlatok emberi kreativitásra hagyatkozó elrendezése, illetve hogy mi is történt a kurátorok hajdani megbecsült pozíciójával. A szöveg rávilágít arra, hogy a művészet és az antropológiai értelemben vett kultúra egyre inkább összefonódik, és ez a változás észlelhető a múzeumok falai között is: az egykori magaskultúra tárgyait a hétköznapok eszközei váltják fel.

Bálint Mónika két írásában a művészetnek sajátos szerepe körvonalazódik: olyan projekteket mutat be, ahol az eszköz művészi, viszont a cél társadalmi. Az első tanulmány betekintést enged abba, hogy a művészet hogyan hatol be olyan terekre, mint a különféle célokra használt garázsok, vagy egy kihalóban lévő falu elhagyott házai. Ezek és a többi hasonló projekt a hétköznapi helyzeteket gondolja újra, és használja fel a társadalmi kapcsolatok, az identitástudat és a felelősségvállalás fejlesztésére. A második tanulmány részletesen foglalkozik a Csettegő-projekttel, amelyre Magyarország uniós csatlakozása apropóján került sor. A csettegő elnevezést házi készítésű járművekre használják, amelyek a szocialista hiánygazdaságban nélkülözhetetlenek voltak, de ma is használatban vannak. A projekt művészeti jellegét az írás három szempontból világítja meg: egyrészt műalkotás maga a csettegő, a kortárs népművészet terméke; másrészt műalkotás a projekt, amelynek központi eseménye a járművek számára megszervezett szépségverseny, ahol mindenki a saját járgányát mutatta be; és végül művészi alkotásnak tekinthető a projekt kapcsán készült dokumentumfilm, valamint az abban megnyilvánuló kulturális jelenség.

Szabó Réka tanulmánya a színház területéről mutat be egy társadalmilag elkötelezett performanszot. Az írás elsőként a dokumentarista színház különféle mintáival ismertet meg, illetve a kapcsolódó technikák, eljárások körét mutatja be. A dokumentarista színházak közös törekvése a történelem és a társadalom újraértelmezése, a hétköznapi emberek élettapasztalatának érvényes tudásként való felhasználása. A szerző a „verbatim” módszeréről is ír, amely szóról-szóra felhasználja a megszólaló alanyok szövegeit. A tanulmány témája egy, az 1990 márciusában Marosvásárhelyen történt eseményeket feldolgozó előadás, amely a 20/20 címet viseli, rendezője Gianina Cărbunariu. Az írás külön foglalkozik a performansz létrejöttének körülményeivel, a tulajdonképpeni előadás szerkezetével és tartalmával, valamint a közönség és a kritikusok reakcióival is. Úgy gondolom, hogy a 20/20 minden vetületére érvényes a társadalmi beágyazottság: a más-más környezetből érkező színészek, a húsz évvel ezelőtti eseményekhez kapcsolódó emlékek, valamint a ma is megnyilvánuló zavar az etnikai kérdések kapcsán mind olyan tényezők, amelyek fontos szerepet kaptak  az előadás létrejöttében, és nem utolsó sorban a kritikai visszhang is különbözik a román és a magyar sajtóorgánumokban.

Az utolsó tanulmány a színikritika helyzetét mutatja be két felmérés kapcsán, amelyek egyike a magyarországi, a másik pedig a német viszonyokat vizsgálja. A magyarországi felmérés során színikritikusokat kérdeztek meg, Vasco Boenisch viszont az olvasók és más szakemberek véleményét is összehasonlítja. Ez utóbbi kutatás eredményeiről született könyvből egy részletet is olvashatunk a kötetben, amelyben a helyi és az országos lapok kritikusainak és olvasóinak profilját ismerhetjük meg. Ebből kiderül, hogy a kisebb lefedettségű sajtóorgánumok szerzői és olvasói közötti távolság kisebb, igényeik közelebb állnak egymáshoz. A tanulmány érdeme, hogy azokat a pontokat helyezi előtérbe, ahol az olvasók mást várnak a szakértői véleményektől, mint amire azok nagy hangsúlyt fektetnek, és a létrejött anomáliák miatt a színikritika nem ér célba.

A kötet második része recenziókat tartalmaz. Itt is folytatódik a tanulmányokban körvonalazódó irány: társadalmilag elkötelezett művészeti törekvések kerülnek bemutatásra. Ebben a részben a színház, a dráma kerül előtérbe. Elsőként egy, a színház és a szociológia viszonyát boncolgató kötetről olvashatunk, amely olyan kérdésekre keresi a választ, mint: hogyan is határozható meg a színház szociológiája, miben áll a két diszciplína kapcsolata, hogyan jelenik meg a színház a társadalomban, és fordítva, a társadalom miként mutatkozik meg a létrejövő előadásokban, valamint hogy hogyan vizsgálhatjuk a néző benyomásait.

A Színház és Pedagógia. Elméleti és módszertani füzetek sorozatban megjelent kötetek társadalmilag elkötelezett, nevelő szándékkal létrehozott drámagyakorlatokat mutatnak be; a sorozat hat kötetéről szóló írások kaptak helyet az Erdélyi Társadalom további oldalain. A projektek többsége a Káva Kulturális Műhely kezdeményezéseként került megvalósításra; a tanulmányok egy része pedig a felhasznált/felhasználható elméleti alapokról, más részük pedig a megvalósult tevékenységekről szól. A TIE (Theatre in Education) modell lényege abban áll, hogy a színházat – pontosabban a drámapedagógiát –  segítségül hívják a társas kapcsolatok megértésében, a személyiségfomálás eszközeként használják.

A kötet talán kissé rendhagyónak mondható az Erdélyi Társadalom eddig megjelent lapszámaihoz viszonyítva, mivel a szociológia megszokott objektivitása mellett beemeli magába a művészetek kreatív megnyilvánulásait; ugyanakkor a társadalmi elkötelezettség állandó üzenetként van benne jelen. Az írások arra engednek következtetni (amely talán általánosan eluralkodó trendként, talán egy művészeti irányzat kibontakozásaként értelmezhető), hogy a szociológiai és antropológiai kultúrafogalmat beemelik a művészetekbe, és ezáltal ez utóbbi tere kiszélesedik, új lehetőséget kap a kibontakozásra. A tanulmányok többsége rámutat azokra a területekre, ahol a művészetek és a társadalomtudományok együttműködésre törekednek, legnagyobb figyelemben pedig főként a színház háza táján létrejött kezdeményezések részesülnek.

A lapszám itt érhető el.

Megjelent a Játéktér 2013 őszi számában.