Támpontok és hipotézisek: Reziduális társadalmunk politikai vetületéről

Magyari Nándor László


Vitaindító jelleggel bocsátom közre az alábbi fejtegetést, mert csak a mások tudásával és véleményével kiegészítve lehet teljesebb a kép, ami a masszív elvándorlások, a belső- és külső migráció és „szórványosodás” után megmaradt társadalmunkról alkotható.

Társadalamunk, (minden esetben beleértve a romániai magyar társadalmat is), a szó demográfiai, társadalmi struktúrát érintő értelmében, reziduális társadalom, márpedig a demográfiai hiány, mintegy felerősíti a mindenfajta egyéb hiányok által generált „hiányzó társadalmi paradigma” szimptómát. A hiányzó táradalmi paradigma pedig, alapvetően negatív irányban látszik befolyásolni a politikai folyamatokat, de minden bizonnyal kihat a demokratikus politikai kultúra fejlődésének elakadására, és annak mentális vetületére, valamint a közélet működésének egészére is.
Nemcsak egyszerűen megfogyatkoztunk egyfajta „demográfiai fűnyíró-elv” mentén vagy mondjuk úgy, hogy a társadalom lassan és folyamatosan elöregedik, hanem az aktív generációk széles rétegei „hiányoznak”, illetve helyzetük ingatag, konjunkturális, részt is vesznek a társadalom életében, meg nem is, alakítják is a politikai folyamatokat, érdekeltek is azok hatásában meg nem is, egyszerre inseder-ek és outsider-ek. Magyarán milliók kerültek egyfajta, egzisztenciális értelemben is, liminális helyzetbe: állampolgárok, de bizonyos értelemben már hontalanok is, mentális értelemben kétlakiak, már nem az „itthon”-ban gondolkodnak, de még nem is tartoznak az „ottan”-hoz, más szóval a premigratórikus szindróma jellemző rájuk.

A maradványtársadalom, a reziduális jelleg általánosabb értelemben is érvényesnek tűnik, hiszen a romániai társadalom az európai unió perifériája, a késő-kapitalista globalizációs folyamatokra pedig az a jellemző, hogy a perifériára helyezik ki megkopott technológiájukat, másodrendű fogyasztási cikkeiket, selejtes gyártmányaikat, second hand autóikat, sőt olykor a legkézzelfoghatóbb, ipari és háztartási hulladékaikat, stb. is. De itt és most, nem erre szeretnék reflektálni, hanem arra a fajta reziduális jellegre, mely az elmúlt bő húsz év demográfiai folyamatainak a terméke, a masszív elvándorlások után megmaradt torz, illetve deformálódott társadalmi struktúrára és az azon felépülő politikai rendszer összefüggéseire.

Véleményem szerint, szerte a globalizálódó világban, a legfontosabb szociológiai eszközökkel is értelmezhető megkülönböztetés, mely komplex következményeivel hosszabb távon is megőrzi jellegzetességét, a kibocsájtó (emigráns), illetve befogadó (immigránsokat befogadó, illetve integráló) társadalmak közötti különbségtétel. Esetünkben a megkülönböztetés azért fontos mert Románia, ha úgy tetszik tipikusan, kibocsájtó ország, állampolgárainak mintegy 10%-a huzamosan külföldön tartózkodik, másik nagyjából hasonló nagyságrendű társadalmi szegmentum helyzete bizonytalan, ingázó, illetve „premigráns”, vagy a külföldre távozás lehetőségeire vár. És akkor nem is beszéltem a végleg elköltözöttekről, akik az elmúlt két évtízedre vetítve, a román állampolgárok további egy tizedét tehetik ki. Az így értelmezett reziduális jelleg, a gyakori végleges elvándorlással, a cirkuláris migrációval, meg a külföldre való ingázással, egyszóval az utóbbi két évtized komplex (e)migrációs folyamataival kapcsolatos. A belső migrációs trendek alakulása úgyszintén sajátos folyamatokat jeleznek, mert fél évszázad folyamatos és masszív városra való költözést – és ezzel együtt urbanizációt (még akkor is, ha ez néha csak „szocialista rurbanizáció” volt) követően, 1995-től kezdődően egyre többen költöznek városról falura (két jelenség, elővárosi-kertvárosi kiköltözés, deindusztralizációt követő falura való ki-, illetve visszaszorulás) egy újfajta re-ruralizálódási folyamat.

Az elvándorlás kritériumainak és motívumainak alapos és elfogulatlan kielemzése, értelmezése a hátramaradt, de immár nem teljes spektrumú, azaz hiátusokkal és torzító belső egyensúlytalanságokkal jellemezhető reziduális társadalom megértésének feltétele. Pontos képünk kellene legyen egyfelől a különféle migrációs formákról, az (e)migránsok szociológiai és antropológiai, sőt pszichológiai modális portréjáról, másfelől az itt maradottak hasonlóan sok szempont szerint megrajzolt profiljáról, a reziduális társadalom jellemzőinek megrajzolásához. Az elvándorlás ugyanis szelektíven érinti a maradék társadalom különféle szegmenseit, teszi hiányossá regionálisan – nagy területi eltérések tapasztalhatók nemcsak az elvándorlás mértékében, hanem a megcélzott külföldi országok sajátosságaitól kezdve, (ne feledjük, hogy példának okáért az elsősorban Magyarországon munkát vállaló, tehát ingázó (60%) erdélyi magyarok, „visszaimportálják” a relatív szegénységet, hiszen sokkal rosszabbul keresnek, mint Nyugat-Európában mukát vállaló honfitársaink) a nyelvisemereti gondokig. Ehhez kapcsolódnak az elvándorlók etnikai-kulturális profiljának eltérései, de minden bizonnyal eltérő mértékben érinti az (e)migráció a különböző korosztályokat, eltérő mértékben és módon vesznek részt benne a gyerekek, fiatalok, középkorúak és idősek, az aktív- és a passzív lakosság, másként érinti a nőket és másként a férfiakat, stb., stb.  Az orvos-társadalom megmaradt hányadának nagyrésze elmenő félben van, nem igazán tervez itteni jövőt magának, de mondjuk a rurális közegben „megélhetési magángazdálkodást” folytató parasztság aránya nő, a deindusztrializáció következtében, stb. Ugyanakkor, vészesen megnövekedett és növekszik az inaktív lakosság aránya, hiszen a legtöbben az aktívak közül mentek és mennek külföldre – időszakosan, vagy végleg, minden esetre kilépve az adófizetői körből, a társadalom- és egészségbiztosítási rendszerből, stb. S, végső soron a közéletből, hiszen nem vesznek részt semmiféle rekrutációs játszmában, de kreatív társadalmi közös okoskodásban, stb. sem.

A masszív belső-, és különösképpen a nemzetközi emigráció mértékét képtelen a népszámlálás intézményének standardizált keretei között felmérni, az autoritását egyre inkább elvesztő állam. Nem véletlen, hogy a politikai-hatalmi autoritás disszolúciójának egyik kardinális  szimptómája, a tavalyi népszámlálás során vált láthatóvá, és ez összefügg a nyári politikai cirkusz központi elemével, a népszámlálás érvényességének megállapításával is. A legutóbbi (2011 november) népszámlálás kudarca a tervezés és kontroll lehetetlenségének, és a kormány(ok) ilyen irányú törekvéseiben is fellelhető tehetetlenségének jó példája lehet. Éles szavakkal írtam le a népszámlálás kudarcát: „A cenzus lebonyolítása viszont egyértelműsítette: az állam nem érdekelt többé reális statisztikai alapokra helyezett tervezésben, fejlesztéspolitikák kidolgozásában. Az állam, a kormány, kivonulni készül a társadalomból, nem szervez, magunkra hagy, nem szolgáltat, hanem kiszolgáltat, nem támogat, hanem elvon és megsarcol, nem épít: dezintegrál”  (Magyari, 2012). A népszámláslás hiteltelenségére további két szakértő is reflektált, arra következtetésre jutottak, hogy „az elkövetkező tíz évben minden kormány kénytelen less olyan adatokkal dolgozni, melyekre a gyanú árnyéka vetül, és olyan lényegi mutatókkal, melyeket ezen adatok alapján számolnak ki” (Ghetau, 2012). „Azt mondanám, két dolgot lehet szemére vetni a /népszámlálóknak/. Az egyik a népszámlálás konkrét eredményeire vonatkozik. A másik ennél sokkal mélyebb: az ország intézményeinek szerveződését érinti, méghozzá a lakosság fejlődésének időszakos statisztikai felmérését” (Rotariu, 1012).

A gyakori elvándorlás legátfogóbb oka a minden szinten és minden téren megmutatkozó strukturális hiány, és itt nemcsak az anyagi, hanem például a tudományos és közéleti intelligencia és kreativitás hiányos voltára, egyaránt gondolok. Ennek következtében az elvándorlást egyfelől „megélhetési kényszer (e)migrálásnak” (Magyari, 2008) nevezhetjük, másfelől pedig – szelektivitásánál fogva -, olyan társadalmi jelenségnek, mely torz társadalmi struktúrát hagy maga után. Az elvándorlás „csele”, vagy perverz hatása éppen az, hogy hiányból indul, és maga is strukturális hiányt eredményez. Nincs itt a helye a probléma részletes kifejtésének, és  egy átfogó elemzés elvégzéséhez ugyanakkor, minden szinten adathiánynyal küszködünk, de mindenképpen érdemes leszögezni: az (e)migrációval kapcsolatos társadalmi jelenségek és folyamatok – nem utolsó sorban a nagyszámú érintett kapcsán – alapvetően hozzájárulnak a romániai társadalom „különös” szegmentáltságához, maradék-társadalom jellegéhez. Nem gondolom, hogy a torz társadalom-struktúra, - és itt a struktúra kifejezést a Cl. Levi-Strauss által használt értelemben alkalmazom, olyan absztrakcióként, illetve modellként, más szóval elméleti konstrukcióként tekintem, melynek alapján az egyéni élettörténetek összehangolhatók - a bibói értelemben lenne ma is jelen társadalmunkban. Azt viszont állítom, hogy a társadalmi struktúra, mint mentális konstrukció és annak jelzett torzulásai, bekerülnek az élet-stratégiák elgondolásába, befolyásolják a köznapi döntéseket és a politikai kultúrát egyaránt. Az eltorzult társadalmi-struktúra továbbra is „egzisztenciális félelmet” és bizonytalanságot kelt, mely a maga során torz politikai tudatot, mentalitást, vagy ha úgy tetszik kultúrát szül (Bibó, 1997). Esetünkben az elvándorolni szándékozók mentális térképe elszíneződik, mert a társadalom jórésze, és főként a fiatalok, „elmenni készülnek”, ittlétüket ideiglenesnek, átmenetinek tekintik, ezért nem is érdekli őket a közélet, nincsenek terveik saját társadalmukban való boldogulásukra, stb.  A pályakezdők türelmetlenebbek és bizalmatlanabbak annál, hogy „vállalkozókká váljanak”, „orvosi praxist építsenek”, stb. És nem áll hozzájuk közel az sem, hogy a velejéig korruptnak percipiált közszférába belehelyezkedjenek, továbbá szüleik-nagyszüleik életvitele, („kínlódása-vesződése”) számukra nem modell, nem válik részévé többé a kialakuló morális tradíciónak: elmenőben vannak. Az életstratégiáknak az elvándorlás, mint választható és elfogadott strukturális modell lett a központi magja, igen sokak számára. A jelenséget talán a „premigrációs hálózatokhoz való” tömeges csatlakozásként, vagy még általánosabban egy fentebb jellemzett „premigrációs kultúra és identitás” létrejötteként írhatnánk le (Lie, 1995). A nagyon magas arányú (e)migrációs potenciál és annak konkrét mentális perspektívája kapcsolatban áll a közbizalom akut hiányával, ami a maga során a torz politikai szcénát előlegezi meg. 

A téma romániai magyar vonatkozásához tartozik néhány sajátos jelenség, mely fontos politikai következményekkel, a jövőprejekciók átalakulásával, stb. jár: vessünk egy pillantást előpször a 1) szorványosodásra, az asszimiláció és migráció következményére; 2) aztán az  “elszékelyesedés” a romániai magyarság “összezsugorodása”; és mivel tudjuk, hogy a szubregionális, vagy település-szintű etnikai arányok határozzák meg a politikai részvételt és opciókat, 3) fogalmazzunk meg egy hipotézist a politikum, a politikai reprezentáció, lehetséges alakulására vonatkozóan. 

1.

A közéletben és a publicisztikai nyelvezetben elterjedt a szórvány (diaspora) kifejezés, a romániai magyar lakosság, Székelyföldön kívüli területeken való fogyásának, illetve elvándorlásának jelölésére. Helyesebb és pontosabb lenne ezeket a közösségeket, reziduális, azaz maradvány társadalmaknak, közösségeknek nevezni. Ugyancsak találó az a szembeállítás, melyet Rogers Brubaker egy öt pontba foglalt ellentétpár felsorolásával mutat meg, ahol a „munkavállaló migránsok” csoportját hasonlítja össze az általa  „véletlenszerű diaszpórának” nevezett kisebbségekkel, mint amilyen a romániai magyarság is.  Brubaker összehasonlítással emeli ki azt, hogy a.  „a munkavállaló migránsok diaszpórái úgy jönnek létre, hogy az emberek mozdulnak el a határokon át, a véletlen diaszpórák pedig úgy, hogy a határok mozdulnak el az emberek feje fölött”; b. az előbbiek fokozatosan alakulnak ki, (…) miközben az utóbbiak “hirtelen, egy drámai – nem egyszer traumatikus – politikai tér átrendeződés nyomán”; c. az első csoporthoz sorolható diaszpórák “azoknak az önkéntes cselekvései nyomán keletkezik, akik részt vesznek benne, miközben a véletlen diaszpórák, a résztvevők nélkül, gyakran akaratuk ellenére, jönnek létre”; d. azután “a munkavállaló diaszpórák tendenciája, hogy területileg szétzszóródjanak, és hiányzik az őket vendégül látó országhoz kötődő mély gyökerek, míg a véletlen diaszpórák tendenciája, hogy területileg koncentráltan és mélyen gyökerezzenek”; e. “És végül, a munkavállaló diaszpórák tipikusan, valamennyi ideig az eredeti otthonuk állampolgárai maradnak, míg a véletlen diaszpórák, azon országok állampolgárai, amelyikben laknak”. (Brubaker, 2000).

A diaszpóra fogalmának másra való lecserélését sugallja a szerző akkor amikor azt fejtegeti, hogy a diaszpóra terminus nem feltétlenül jó analitikus fogalom, még akkor sem, ha egyébként, mint „tényállás, projekt, követelmény, idióma, gyakorlat, stb.” meg is felel, nagyon sok csoport helyezetének leírására (Brubaker, 2005).   Én a reziduális romániai magyar „sziget”-társadalmakról, illetve közösségekről szólnék.

Mint látható a jellemzés minden egyes kitétele maradéktalanul érvényes a romániai magyarságra, és egy rövig intermezzótól eltekintve (1940-1944) több, mint kilencven éve érvényes státuszára. 

2.

Ami, a fogyatkozáson kívül változik az az, hogy átalakul az a demográfiai és geográfiai elrendeződés, ami a legutóbbi időkig jellemezte a romániai magyarság etnikai településföldrajzát, elhelyezkedésének jellemző térképét. A romániai magyarság népességföldrajzi összezsugorodását máshol úgy neveztem, hogy „elszékelyesedés”, mert, amilyen mértékben fogynak a „széleken” a magyar kisebbséghez tartozók, ugyanolyan mértékben növekszik a Székelyföldön lakó magyar kisebbségiek aránya a romániai magyarságon belül. A három székelyföldinek mondott megyében (Hargita, Kovászna, Maros) a romániai 44.5%-a lakott az 1992-es népszámlálási adatoknak megfelelően, a legutóbbi cenzus előzetes eredményei szerint viszont már 49.5% ez az arány (miközben, 2002-ben 46.5% volt). Másfelől pedig létezik egy határozott trend, mely megváltoztatni látszik a romániai magyar kisebbség szub-regionális, illetve település-szintre vetített etnikai arányait. Köztudott, hogy az itteni magyarság a rednszrváltás környékén (1992-es népszámlálási eredmények szerint) mintegy 78%-a olyan településen élt, ahol relatív többséget élvezett, illetve nagyon nagy számban volt jelen, ezért mintegy „kisebbségi társadalomként” reflektálhatott saját státuszára, többek között azért is mert részt vett a helyi döntésekben, rendelkezett helyi képviseletettel, legalább alpolgármesterrel, stb. Az arányait tekintve megnövekedett demográfiai fogyás a széleken – a legnagyobb relatív veszteséget sorrendben Krassó-Szörény, Temes, Szeben, Arad, Brassó és Fehér megyék szenvedték el – ezért valószínűsíthető, hogy a jelzett belső szub-regionális és település-szintű arányok is az itteni magyar közösségek hátrányára módosultak. A viszonylag önálló kisebbségi társadalom képzete sok vidéken szétmállot, a demográfiai körülmények megváltozásának okán, a természetes népfogyatkozás, az elvándorlás, az asszimiláció, stb. , minden bizonnyal politikai következményekkel is kel, hogy járjon. 

3.

Köztudott, hogy a romániai magyarság politikai opcióit, legalábbis a kilencvenes évektől kezdődően, amióta mérjük – mindeneklőtt az etnikai arányok befolyásolták: aki többségben volt/van akárcsak saját települése szintjén is a radikális(abb) diszkurzusok, követelések és politikai projektek híve, aki település-szinten is kisebbségben, sőt elenyésző kisebbséget jlentő közösség tagja a moderált diskurzus híve. Ezért vált egyre nehezebbé, az „egy és oszthatatlan”, szövetség általi képviselet, a politikai képviselet mind ideológiai, mind szervezeti, stb. szinten küszködik a regionális és ennek következtében etnikai aránybeli eltérések igényeinek, reprezentációjának összeegyeztetésével. Szemmel láthatóan ez egyre kevésbé sikerül, illetve egyre kevésbé sikerülhet: a radikalizálódó politikai zsarolóképességét egyre inkább túllicitáló székelyföldi politikai elitek fogják kieröltetni a „kéve megoldását”, a mostanig működő politikai burok szétfeszítését. Vagy magyar képviselet nélkül maradnak a dél-erdélyi, bánsági, stb. reziduális magyar közösségek, vagy ami még valószínűbb más politikai formációkban fognak tömörülni. A masszív átszavazás a román pártokra az egyik lehetőség számukra, de a még valószínűbb egy transzetnikus regionális párt megjelenése és stabilizálódása.

Hivatkozott irodalom

Bibó István 1997, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Kriterion, Bukarest.

Brubaker, Rogers 2000, ‘Accidental diasporas and external „homeland” in central and eastern Europe: past and present’, Institute for Advanced Studies, Vienna, Political Sciences Series no 71.

Brubaker, Rogers 2005, The ‘diaspora’ of diaspora, In: Ethnic and Racial Studies, Vol. 28, No. 1 January 1-19 pp.

Ghetau, Vasile, 2012, http://cursdeguvernare.ro/datele-cu-care-vor-lucra-guvernele-in-urmatorii-10-ani-octombrie-2011-un-recensamant-ratat-consecintele.html

Handlin, Oscar 1973, The Uprooted, Boston, Little-Brown

Lie, John 1995, From International Migration to transnational Diaspora, In: Contemporary Sociology, 24. 4. 

Magyari Nándor László 2012, http://manna.ro/velemeny/az-allam-lemondott-rolunk:-mi-jon-ezutan-2011-11-17.html 

Rotariu, Traian 2012, http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=110077